Molnár Géza: Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex

A Természet romlása, a romlás természeteÖKOdajka fórumHázépítés, energiafelhasználásKörnyezetbarátan a munkahelyenSzabadidő, kertészkedés, állattartásKörnyezetbarát otthon, bevásárlás

ÖKO Fórum

> A Természet romlása, a romlás természete

> Molnár Géza: Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex

FarkasIstvan Moderátor 18 hozzászólás	2013.04.25 21:45 „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” Douglas Adams Amikor az emberhez, az ember alkotta tárgyakhoz, fogalmakhoz közelítünk általában az adott kor társadalmi folyamataira, a gazdaságra, a törvénykezés elvi alapjaira és gyakorlatára, az államszervezetre, és az eseménytörténetre figyelünk. A Teremtett Világ, a Természet, és annak legkisebb, önállóan is értelmezhető tartománya, a táj vizsgálódásunk peremére szorul. Mintha mindegy volna mi is történik vele, mintha csak úgy ott lenne. Mintha nem lenne más, csak egy folyó, mely az utunkban áll, csak egy fa, egy erdő, vagy rét, mit így, vagy úgy használhatunk. A lényeg mindig a használat, a gazdálkodás, a hozzáfűződő jogok és kötelességek, soha sem a rét, a mező, az erdő, a folyó, a táj maga. Mi is tehát a táj? – Adott térben lejátszódó folyamatok összessége, vagy csak e folyamatok földrajzi kerete? A tájról szólván, valamiféle színpadra gondolunk csupán, amely különféle változások tereként áll előttünk, vagy magukra a folyamatokra, melyek valamiféle egységes rendszerbe szerveződve határozzák meg magát a tájat, és a benne élőket. Egyáltalán: rendszer-e a táj, vagy valami, ami csak úgy ott van? És ha rendszer, mit jelent ez, mit kezdjünk vele? A folyók ártereit két elem határozta meg a víz és a növényzet. Természetes körülmények között alig-alig találunk fedetlen földdarabot. Emitt egy vaddisznótúrás, amott egy szárazra koptatott ösvény, egy frissen rakott homokpad látszik, de elég hozzá két hét vagy talán hónap, hogy belepje őket a növényzet, a homokpadot kefesűrűségű fűz és nyár magoncok, a túrást csalán, laboda, libatop, disznóparéj. A víz is fokozatosan adja fel az általa meghódított területet, ahol ma nyílt vizet találunk, holnap-holnapután hínáros mocsarat látunk, majd ahogyan töltődik a meder nádas, gyékényes váltja fel a mélyebb vizeket kedvelő társulásokat, végül megjelennek a cserjék és a fák. Összességében persze ez utóbbiak uralják a teret. Természetes körülmények között az ártér legnagyobb részét, talán nyolcvan-kilencven százalékát erdők borítják. Minden térszintet, minden foltot más és más társulás. Van ahol a fák áthatolhatatlan falat alkotnak, sűrű, sötét erdőt, örök homályba burkolózó, titkokkal terhes vadont. Máshol gyümölcsös ligetek sorakoznak, kisebb nagyobb tisztásokkal, mintha csak parkban járna az ember. A mélyebb, örökké vizes laposokon láp és mocsárerdők, hol sűrűbb, hol ritkább, szellősebb foltjai. Közöttük erek, fokok kanyarognak, kötik össze a tavakat és folyókat. Ez lenne tehát az a kép, ami a természetes ártéren fogadna bennünket. Tavasszal, nagyvizek idején a rétek, laposok zöldje kékbe hajlik, a tájat a víz uralja, és élteti is egyben. Két-három hétig tengert varázsol az erdők közé, aztán, amikor az erdők tehetségükhöz mérten felszívták a vizet, és a talaj is telítődött már az éltető nedvességgel, a folyó elviszi a felesleget. Ami eddig kék volt, lassan zöldbe hajlik. Itt erdők lombja rejti el a szárazra került talajt, ott a rét harsogó zöldje jelzi, bőséggel áll víz az élet rendelkezésére. A folyó menti kistáj egyetlen eleme sem valami, ami csak úgy ott van. Sokkal több annál. Itt minden tónak, vízállásnak, érnek, vízfolyásnak, minden fűszálnak, minden fának sajátos szerepe van. A vizek, a fák és minden, ami a tájon él, legyen bár ember, lelkes vagy lelketlen állat, sajátos rendet, sajátos szerkezetet alkotnak. A táj ebben az értelemben adott földrajzi teret kitöltő és meghatározó folyamatok összessége, melyben a fizikai (morfológiai), biológiai (ökológiai) és társadalmi mozzanatok egységes rendszerré szerveződnek. E rendszerben minden elemnek jól meghatározható szerepe van, és e szerep betöltésével segíti elő a táj arculatának kialakítását és fenntartását. A táji adottságok e nézőpontból e folyamatok, kapcsolatok összhatásaként állnak előttünk. Ha szerepekről van szó, az ember önkéntelenül is elbizonytalanodik. Túlságosan mélyen ivódott belénk a nézett, hogy a táj önmagában semmi, pontosabban csupán valami, ami csakúgy ott van – ahogy Douglas Adams fogalmazott, így aztán nincs semmilyen szerepe, sem neki, sem azoknak az elemeknek, melyek nyilván véletlenszerűen keveredtek bele. Szerepet csak az emberi gondolkodás tulajdonít nekik. Ha mi nem lennénk, szerepek sem lennének. Kapaszkodjunk bele e gondolatba. Induljunk ki abból, milyen is volt, milyen is lenne ember nélkül az Alföld! Közelítsünk hozzá a hegyek felől. Nézzük meg a Bereg, a Bodrogköz, a Rétköz egykor volt világát, vagy az Alpok alatt a Dráva-síkot. A terület nagy részét itt is, ott is erdők borítják. Gyertyános tölgyesek, tölgy-kőris-szil ligetek, néhol egy két bükkös, az alacsonyabb szinteken puhafa ligetek, nyarasok, füzek, még mélyebben, a pangó vizek honában égerlápok. Ugyan az a mintázat, csak az alkotó részek, a fafajok különböznek. Északon nincs szlavóntölgy, délen nincs magaskőris, talán a gyümölcsfák is eltérő arányban tarkítják a képet, de ez mit sem változtat a táj jellegén. S ha elindulunk délnyugatról északkelet felé, vagy épp fordítva, a Kárpátok északkeleti zugából útra kelve végig a Tisza mentén, majd Kecskemét felett átvágva a Homokháton, vagy dél felé kitérve A Dunához, végig ilyen vagy ehhez hasonló erdőkön kelhetnénk át. A mókus akkoriban, ha gondolt egyet, elindulhatott Huszt alól, s fáról fára ugorva eljuthatott egészen Szigetvárig, vagy Barcsig s azon is túl, akár a távoli tengerekig. Ezek az erdők mind nagy vízigényű társulások voltak, melyek nyolcszáz, vagy inkább ezer milliméternyi csapadéknak megfelelő vízmennyiségre tartottak igényt. Csakhogy az Alföldre egyszerűen nem hullott ennyi. A Bereg közel hatszáz, a Bodrogköz valamivel több, mint ötszáz milliméterre tarthatott igényt, az Alföld közepére még ennyi sem hullott, itt épphogy négyszáz milliméter felett alakultak az átlagok. A legtöbb eső a Dráva-síkra hullt, de a csapadék ott sem érte el az erdők felneveléséhez szükséges mértéket. Mi történt tehát? Hogyan tudott mégis erdőket nevelni e táj? Mi hozta ide a vizet? A környező hegyekre sokkal bővebben hullott az áldás. A téli csapadék ráadásul hó formájában várta a tavaszi olvadást. És amikor melegebb napok jöttek, az olvadó hólé, hol esővel, hol önmagában, gyorsan leszaladt a völgyekre, és a síkokra, árvizek formájában terítve szét az éltető vizet. A folyók, mellékágak, kisebb vízfolyások és fokok úgy hálózták be az Alföldet, mint az emberi testet az erek. Szerepük is ugyanaz volt. Áradáskor szétterítették az élethez nélkülözhetetlen vizet, majd apadáskor összeszedték és elvezették a felesleget. Így tudott az Alföld a kevés csapadék ellenére is nagy vízigényű erdőket nevelni. Ember még nincs sehol, s mégis világosan látszik, milyen szerepet töltenek be a folyók a táj életébe. Nem emberi érdek, nem az emberi gondolkodás rendel működést hozzájuk, mindettől függetlenül alakítják, formálják, őrzik a táj arculatát. A folyó, legyen szó Dunáról, Tiszáról, Bodrogról, Sajóról, Körösökről, Marosról, Rábáról, Vágról, Garamról, Ipolyról, Sióról, Dráváról vagy Száváról, nem valami, ami csak úgy ott van, amit gátak közé szoríthatunk, vízlépcsőkkel tömhetünk, amitől területeket hódíthatunk, amit szennycsatornaként, víztározóként, öntözőműként hasznosíthatunk, hanem a táj érrendszere. Olyasvalami, amihez nekünk, embereknek vajmi kevés közünk van, és amely épp tőlünk függetlenül játszik nagy szerepe a Kárpát-medence életében. Molnár Géza előzmény:FarkasIstvan
A legújabb válaszok:
dinus79 Rügyező 6 hozzászólás	2013.06.30 22:05A Tisza fogja őket megtanítani, csak az Ő időtávja más mint a miénk... előzmény:hanyijne
dondzani@freemail.hu Rügyező 18 hozzászólás	2013.06.14 19:58Ha mindenki tisztelné legalább csak egy nagyon kicsit a természetet, akkor a természet viszonozná ezt! előzmény:FarkasIstvan
Margaréta Rügyező 14 hozzászólás	2013.06.09 14:21Jó lenne, ha mindenki barátságban lenne a természettel, nem pedig az ellenségévé válna! előzmény:FarkasIstvan
hanyijne Zöldfülű 4 hozzászólás	2013.06.06 23:16S mit gondolsz, ez kinek a feladata? előzmény:hanyij
hanyij Zöldfülű 3 hozzászólás	2013.06.06 23:03Nem rég a Tiszánál jártam és árvízvédelmi szakemberekkel beszélgettem. Elkeserítő a problémák (sok a víz) egysíkú kezelése. Még akkor is, ha van, amikor tényleg nagyon túl sok - mint most a Dunán. Nem lehetne velük megértetni ezt a szemléletet, amit Molnár Gézától is olvashatunk? előzmény:FarkasIstvan
fenegyerek Haladó 30 hozzászólás	2013.05.29 16:10Kicsiben kell kezdeni előzmény:Ilona
fenegyerek Haladó 30 hozzászólás	2013.05.28 20:23Jó lenne, ha az átlag emberek is észrevennék, hogy a természetben nincsenek véletlenek, és minden mindennel összefügg.
encsi Rügyező 6 hozzászólás	2013.05.27 17:52Kedves Molnár Géza! Köszönöm ezt a sok szép jelzővel teletűzdelt cikket, jó volt olvasni és természetjáró emberként is igen elgondolkodtatott... előzmény:FarkasIstvan
Toma001 Rügyező 6 hozzászólás	2013.05.16 14:07hát én a mai túlhalászati viszonyok mellett nem szívesen lennék hal :) előzmény:hozak
mehesz Rügyező 6 hozzászólás	2013.05.07 13:18"Legyőztük" a természetet. És mit nyertünk vele? előzmény:FarkasIstvan
hozak Haladó 33 hozzászólás	2013.05.06 23:49Esetleg hal. S úszni, csak úszni, keresztül kasul a Kárpát-medencében... előzmény:Ilona
Ilona Rügyező 7 hozzászólás	2013.05.06 07:53Szeretnék az a mókus lenni, de nincs hozzá bátorságom. Nagyon jó lenne életmódot váltani, de annyira rám ragadt a városi élet, plusz a családhoz való ragaszkodás, hogy megláncolva,mozdulni sem merek. Pedig a vágy bennem van. előzmény:FarkasIstvan
hozak Haladó 33 hozzászólás	2013.04.29 23:03Hát ez gyönyörű írás! Látom magam előtt a mókust is. Köszönjük, Kedves Molnár Géza! Tisztelettel: Hozák Géza előzmény:FarkasIstvan
FarkasIstvan Moderátor 18 hozzászólás	2013.04.25 21:45 „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” Douglas Adams Amikor az emberhez, az ember alkotta tárgyakhoz, fogalmakhoz közelítünk általában az adott kor társadalmi folyamataira, a gazdaságra, a törvénykezés elvi alapjaira és gyakorlatára, az államszervezetre, és az eseménytörténetre figyelünk. A Teremtett Világ, a Természet, és annak legkisebb, önállóan is értelmezhető tartománya, a táj vizsgálódásunk peremére szorul. Mintha mindegy volna mi is történik vele, mintha csak úgy ott lenne. Mintha nem lenne más, csak egy folyó, mely az utunkban áll, csak egy fa, egy erdő, vagy rét, mit így, vagy úgy használhatunk. A lényeg mindig a használat, a gazdálkodás, a hozzáfűződő jogok és kötelességek, soha sem a rét, a mező, az erdő, a folyó, a táj maga. Mi is tehát a táj? – Adott térben lejátszódó folyamatok összessége, vagy csak e folyamatok földrajzi kerete? A tájról szólván, valamiféle színpadra gondolunk csupán, amely különféle változások tereként áll előttünk, vagy magukra a folyamatokra, melyek valamiféle egységes rendszerbe szerveződve határozzák meg magát a tájat, és a benne élőket. Egyáltalán: rendszer-e a táj, vagy valami, ami csak úgy ott van? És ha rendszer, mit jelent ez, mit kezdjünk vele? A folyók ártereit két elem határozta meg a víz és a növényzet. Természetes körülmények között alig-alig találunk fedetlen földdarabot. Emitt egy vaddisznótúrás, amott egy szárazra koptatott ösvény, egy frissen rakott homokpad látszik, de elég hozzá két hét vagy talán hónap, hogy belepje őket a növényzet, a homokpadot kefesűrűségű fűz és nyár magoncok, a túrást csalán, laboda, libatop, disznóparéj. A víz is fokozatosan adja fel az általa meghódított területet, ahol ma nyílt vizet találunk, holnap-holnapután hínáros mocsarat látunk, majd ahogyan töltődik a meder nádas, gyékényes váltja fel a mélyebb vizeket kedvelő társulásokat, végül megjelennek a cserjék és a fák. Összességében persze ez utóbbiak uralják a teret. Természetes körülmények között az ártér legnagyobb részét, talán nyolcvan-kilencven százalékát erdők borítják. Minden térszintet, minden foltot más és más társulás. Van ahol a fák áthatolhatatlan falat alkotnak, sűrű, sötét erdőt, örök homályba burkolózó, titkokkal terhes vadont. Máshol gyümölcsös ligetek sorakoznak, kisebb nagyobb tisztásokkal, mintha csak parkban járna az ember. A mélyebb, örökké vizes laposokon láp és mocsárerdők, hol sűrűbb, hol ritkább, szellősebb foltjai. Közöttük erek, fokok kanyarognak, kötik össze a tavakat és folyókat. Ez lenne tehát az a kép, ami a természetes ártéren fogadna bennünket. Tavasszal, nagyvizek idején a rétek, laposok zöldje kékbe hajlik, a tájat a víz uralja, és élteti is egyben. Két-három hétig tengert varázsol az erdők közé, aztán, amikor az erdők tehetségükhöz mérten felszívták a vizet, és a talaj is telítődött már az éltető nedvességgel, a folyó elviszi a felesleget. Ami eddig kék volt, lassan zöldbe hajlik. Itt erdők lombja rejti el a szárazra került talajt, ott a rét harsogó zöldje jelzi, bőséggel áll víz az élet rendelkezésére. A folyó menti kistáj egyetlen eleme sem valami, ami csak úgy ott van. Sokkal több annál. Itt minden tónak, vízállásnak, érnek, vízfolyásnak, minden fűszálnak, minden fának sajátos szerepe van. A vizek, a fák és minden, ami a tájon él, legyen bár ember, lelkes vagy lelketlen állat, sajátos rendet, sajátos szerkezetet alkotnak. A táj ebben az értelemben adott földrajzi teret kitöltő és meghatározó folyamatok összessége, melyben a fizikai (morfológiai), biológiai (ökológiai) és társadalmi mozzanatok egységes rendszerré szerveződnek. E rendszerben minden elemnek jól meghatározható szerepe van, és e szerep betöltésével segíti elő a táj arculatának kialakítását és fenntartását. A táji adottságok e nézőpontból e folyamatok, kapcsolatok összhatásaként állnak előttünk. Ha szerepekről van szó, az ember önkéntelenül is elbizonytalanodik. Túlságosan mélyen ivódott belénk a nézett, hogy a táj önmagában semmi, pontosabban csupán valami, ami csakúgy ott van – ahogy Douglas Adams fogalmazott, így aztán nincs semmilyen szerepe, sem neki, sem azoknak az elemeknek, melyek nyilván véletlenszerűen keveredtek bele. Szerepet csak az emberi gondolkodás tulajdonít nekik. Ha mi nem lennénk, szerepek sem lennének. Kapaszkodjunk bele e gondolatba. Induljunk ki abból, milyen is volt, milyen is lenne ember nélkül az Alföld! Közelítsünk hozzá a hegyek felől. Nézzük meg a Bereg, a Bodrogköz, a Rétköz egykor volt világát, vagy az Alpok alatt a Dráva-síkot. A terület nagy részét itt is, ott is erdők borítják. Gyertyános tölgyesek, tölgy-kőris-szil ligetek, néhol egy két bükkös, az alacsonyabb szinteken puhafa ligetek, nyarasok, füzek, még mélyebben, a pangó vizek honában égerlápok. Ugyan az a mintázat, csak az alkotó részek, a fafajok különböznek. Északon nincs szlavóntölgy, délen nincs magaskőris, talán a gyümölcsfák is eltérő arányban tarkítják a képet, de ez mit sem változtat a táj jellegén. S ha elindulunk délnyugatról északkelet felé, vagy épp fordítva, a Kárpátok északkeleti zugából útra kelve végig a Tisza mentén, majd Kecskemét felett átvágva a Homokháton, vagy dél felé kitérve A Dunához, végig ilyen vagy ehhez hasonló erdőkön kelhetnénk át. A mókus akkoriban, ha gondolt egyet, elindulhatott Huszt alól, s fáról fára ugorva eljuthatott egészen Szigetvárig, vagy Barcsig s azon is túl, akár a távoli tengerekig. Ezek az erdők mind nagy vízigényű társulások voltak, melyek nyolcszáz, vagy inkább ezer milliméternyi csapadéknak megfelelő vízmennyiségre tartottak igényt. Csakhogy az Alföldre egyszerűen nem hullott ennyi. A Bereg közel hatszáz, a Bodrogköz valamivel több, mint ötszáz milliméterre tarthatott igényt, az Alföld közepére még ennyi sem hullott, itt épphogy négyszáz milliméter felett alakultak az átlagok. A legtöbb eső a Dráva-síkra hullt, de a csapadék ott sem érte el az erdők felneveléséhez szükséges mértéket. Mi történt tehát? Hogyan tudott mégis erdőket nevelni e táj? Mi hozta ide a vizet? A környező hegyekre sokkal bővebben hullott az áldás. A téli csapadék ráadásul hó formájában várta a tavaszi olvadást. És amikor melegebb napok jöttek, az olvadó hólé, hol esővel, hol önmagában, gyorsan leszaladt a völgyekre, és a síkokra, árvizek formájában terítve szét az éltető vizet. A folyók, mellékágak, kisebb vízfolyások és fokok úgy hálózták be az Alföldet, mint az emberi testet az erek. Szerepük is ugyanaz volt. Áradáskor szétterítették az élethez nélkülözhetetlen vizet, majd apadáskor összeszedték és elvezették a felesleget. Így tudott az Alföld a kevés csapadék ellenére is nagy vízigényű erdőket nevelni. Ember még nincs sehol, s mégis világosan látszik, milyen szerepet töltenek be a folyók a táj életébe. Nem emberi érdek, nem az emberi gondolkodás rendel működést hozzájuk, mindettől függetlenül alakítják, formálják, őrzik a táj arculatát. A folyó, legyen szó Dunáról, Tiszáról, Bodrogról, Sajóról, Körösökről, Marosról, Rábáról, Vágról, Garamról, Ipolyról, Sióról, Dráváról vagy Száváról, nem valami, ami csak úgy ott van, amit gátak közé szoríthatunk, vízlépcsőkkel tömhetünk, amitől területeket hódíthatunk, amit szennycsatornaként, víztározóként, öntözőműként hasznosíthatunk, hanem a táj érrendszere. Olyasvalami, amihez nekünk, embereknek vajmi kevés közünk van, és amely épp tőlünk függetlenül játszik nagy szerepe a Kárpát-medence életében. Molnár Géza előzmény:FarkasIstvan